A munkavédelmi cipők története érdekes kettősséget mutat.
Egyrészt, az első cipők, lábbelik eleve a munkavédelem szükségletei miatt jöttek létre, tehát mondhatjuk, hogy a cipő története a munkavédelemmel kezdődött. Akkoriban (nagyjából az őskor végéről, az ókor elejéről beszélünk) a munka és minden más tevékenység nem vált még ketté. Ha valaki nem aludt vagy nem volt beteg, akkor „dolgozott” abban az értelemben, hogy valami olyasmit csinált, ami segítette a saját vagy a csoport szükségleteinek megteremtését. Ennek a folyamatos munkának a hatékonyságát javították az első cipők is: Ezek nem voltak többek a talpra, lábfejre kötözött nyers vagy szárított bőröknél, kéregdaraboknál, de mégis jelentősen védték a lábfejet, talpat a külső hatásokkal szemben, és nagyobb erőt lehetett segítségükkel kifejteni. Kissé előre ugorva, Hollandiában (és számos más helyen) a fapapucsok sem azért alakultak ki, hogy legyen mivel megtölteni később a szuvenírboltokat, hanem azért, mert nagyon jól védte a viselő lábát a mezőgazdasági és más munkák veszélyeitől, és házilag is elő lehetett állítani.
A szegényebb rétegek lábbeliviselete sokáig nem is nagyon különbözött ettől. A cipőhordáshoz kezdetben jó ok (különösen megterhelő, vagy speciális munka), később pedig ünnepi alkalom kellett. Eközben a gazdagabbak körében megjelentek a különböző divatirányzatok, illetve ők voltak azok, akik a bocskornál (szíjjal a lábfej köré erősített bőrdarab) vagy a sarunál (lábra kötözött talp valamilyen anyagból) komolyabb lábbeliket is megengedhettek maguknak, jellemzően bőrből. Az ő viseletüket a praktikum (hadászat, katonai feladatok, vadászat stb.) mellett néha egészen extrém feltűnésvágy is jellemezte.
Kevesen tudják, de a 17. századig például a cipőknek sarka sem volt, a magas sarokra pedig (nemcsak nőknél!) a 18. századig kellett várni. A magasszárú cipő, lényegében bakancs (csizma már régebben is létezett) a 19. században jelent meg. Miközben a világ nagy részén egyre több embernek tellett valamiféle lábbelire különösebb indok nélkül is, az áttörést mégiscsak az iparosodás hozta el. Az 1800-as évektől Európában egyrészt már ipari, tömeggyártáshoz közelítő módszerekkel is tudtak cipőt készíteni, ami olcsóbbá tette a cipőviselést, másrészt a korábban falusi lakosság jelentős mértékben a városokba áramlott és ipari munkát vállalt, a korábban hordott bocskorokban és csizmákban.
Hamar kiderült, hogy az ipari tevékenység nagyon balesetveszélyes, ahogy az is, hogy sokkal olcsóbb a munkásoknak védőfelszerelést adni, mint amennyibe a tapasztalt, szakképzett munkaerő balesete, és az ebből adódó termeléskiesés kerül.
Ennek hatására hamar megjelentek az első, az orrukban acélbetéttel ellátott, vastagabb bőrbakancsok, nagyjából a 20. század elején, legelőször is a fejlett iparral rendelkező Német birodalomban és Egyesült Királyságban. Ezek annyira hasznosnak és praktikusnak bizonyultak, hogy csak az utóbbi időben, a 2010-es évektől kezdték leváltani ezeket a különböző szintetikus anyagokkal, és van, amihez ma is csak bőrt és acélt használnak. Az acélbetétek és az erős csizmák előnyeit természetesen a hadseregek is hamar felfedezték maguknak, ahogy néhány szubkultúra is, később pedig a divat. Ki ne ismerné a punkok, skinheadek, rockerek kemény munkavédelmi bakancsait, köztük a leghíresebb, Dr. Martens márkájúakat, amelyeket bizonyos körökben legalább annyira fegyverként viseltek, mint az identitás emblémájaként? Később persze megjelentek a legképtelenebb másolatok és parafrázisok is, de a lényeg nem változott: egy jó acélbetétes bőrbakancsra munkában és szabadidőben, békében és háborúban, építésnél és rombolásnál is bármikor számíthatunk, és mi kínáljuk ezekből a legjobb ár/érték arányúakat.
